Le akartam írni, hogyha egy szóval kellene jellemeznem magam, ezt mondanám. Ezüst. Ez azon a kómás reggelen a buszon zötykölődve még jó ötletnek tűnt leírni. El is kezdtem boncolgatni magamban, hogy ennek a színnek, anyagnak mennyi tulajdonsága van, ami rám is igaz. De amikor kivilágosodott, valahogy nevetségesnek tűnt a korábbi gondolatmenet.
Néha jobban örülnék, ha megmaradnék a reggeli/hajnali állapotomban. Olyankor gondolatokból, színekből összeállónak érzem magam.
Valamelyik reggel a késő tél és kora tavasz illúziója között botladozva valószerűtlen színeket produkált az ég és a távoli dombok egybeolvadása. Sötétkéses lila, korall, krémes sárga, sárgászöld, türkiz és üvegszerű világoskék. Ezzel teljesen ellentétesen tegnap reggel minden hullaszínű volt. Hullazöld, hullaszürke, hullabarna és hozzá rengeteg szemét. Nem igaz, hogy nem tudják összeszedni ha már más emberek eldobálták. Undorító.
Minden reggel, ahogy a busz egyre közelebb visz a városhoz, a sok emberhez, úgy tűnnek el a gondolataim. Túl sokat vagyok emberek között. Túl sok dologra kell figyelnem, így elfelejtem az érzéseket, hangulatokat amikről írni, rajzolni akartam. Nem szeretem ezt. Jobb lenne itthon maradni, a fák, a kutyáink, a családom, a papírom és a ceruzám társaságában.
