Black-out

Most próbaként bemásolok egy részt, aztán kérem a véleményeket! ^^

Black-out

Shizu

 Halk kávé illat és dobolás kúszott be a takaró alá. Tako a kávés és a cukros doboz tetején verte az ütemet. Minden reggel erre ébredtem, az agyamra ment, de hiányérzetem lett volna enélkül. Kikászálódtam az ágyból, kinyújtóztam az ablakon besütő napsugárban, majd találomra felkaptam egy pólót a padlóról. Ahogy magamra húztam, kiderült, hogy nem az enyém. A térdemig ért és egy félszemű plüssmedve volt rányomva. Nem zavart. Faltól-korlátig dülöngélve eljuttam a lépcsőig, lendületet véve levonaglottam rajta. Álldogáltam kicsit az utolsó lépcsőfokon, amíg a szemem hozzászokott a beömlő fényhez. – Reggelt. – morogtam. Nem láttam semmit, hirtelen túl sok napfény akart beférkőzni a pupilláim mögé. Szurkálta az agyamat.
- Reggelt neked is, Kávét, narancsot, pirítóst, müzlit? – kérdezte Tako, aki a pultnak támaszkodva szürcsölte a kávéját. Ahogy a fény megvilágította mindig élénk, sötétzöld szemeit, úgy tűnt, jáde kövek fénylettek ragadozókéhoz hasonló szemrésében. Mahagóni-szín haja baloldalon ádámcsutkáig ért, a jobbon pedig milliméteresre volt borotválva. Hónaponta váltogatta a haja színét és formáját. Szögletes állán a hajával megegyező színű szakállka meredezett. Orra meredek egyenes. Bal fülében narancssárga fültágító. Az ujjatlan pólóból kilátszottak izmos karjai, akkor már tudtam, minden testrésze ugyanolyan izmos. „Nemhiába, a doboláshoz erő kell.” Ezt szokta mondogatni. Odoki Takashi így nevezték el huszonhárom évvel ezelőtt. Az ő lakásában élősködünk Riuval. – Ne bámulj már ennyire! Még a végén azt hiszem, hogy belém zúgtál! Inkább mond, mit kérsz reggelire!
- Mindent, amit felsoroltál. Plusz a cigimet.
- Nincs cigi! – hallatszott a konyhaablak felől. – Még nyolc óra sincs, te pedig máris cigizni akarsz?! Megtiltom! Igazán leszokhatnál már. Egy rajongónk sem lesz, ha te nikotintól sárga fogakkal fogsz énekelni. Ráadásul rohadtul cigi-szagod van! Büdös vagy! – vigyorog Riu, mind a háromszázhúsz fogával.
- Le fogok szokni, majd. És nem is vagyok büdös, a fogaim sem sárgák. Tehát eldugulhatsz! – fenyegetően néztem rá. Nem volt kedvem korán reggel vele kötekedni. Főleg, hogy részben igaza volt.
- Jól van gyerekek. – szólt Takashi mély, karcos hangján. – Nem kellene korán reggel egymás torkának ugranotok, vagy legalább ne az én konyhám közepén tegyéket.
- Rendben apuuu. – nyávogott Riu gyerekhangon. Nem mintha nem lenne elég gyerek. Tizenhét éves, szőke, szürkésbarna szemű, porcelán bőrű fiúka. Az ablakban ült, olyan vékony volt, hogy szinte nem is látszott az ellenfényben. Müzlit kanalazott. Most bekapta a kanala végét és a hajába túrt látásjavítási célzattal. Még ki sem vette fogai közül a kanalat, tincsei máris a homlokába, szemei elé hullottak. A lányok nyálcsorgatva fordultak utána, ha száznyolcvan centijével, negyvenhatos lábaival végigment az utcán. Álla keskeny, hegyes, orcái gyermeteg kerekek, szája szinte folyton mosolyra állt, ajkai festettnek tűnő rózsaszínek. Füleiben ezüstkarikák és egy kis fekete pont-füli. Testalkata csont és bőr, csoda hogy nem húzta el a gitár. Ő viszont nyúzta azt, hihetetlen hangokat tudott előcsalogatni a hangszerből.
 A szokásos, szinte meghitt, csipkelődéses hangulatban telt a reggel. Fél nyolckor aztán feltápászkodtam az asztaltól. – Ideje lenne elindulnom.
- Esetleg felöltözhetnél. – javasolta Tako.
- Gondoltam rá. – ezzel visszavonultam az alvószobába. A rendetlenség most jobban feltűnt, mint amikor felkeltem, de annyira nem, hogy elkezdjek összerakodni. Majd Takashi. Megkerestem a padlón hányódó cuccok közt a kedvenc szakadt farmerom, Riu pólóját pedig lecseréltem egy sajátra. Mikor visszaértem a konyhába a srácokat ugyanott találtam.
- Mi ez az éberkóma? Nektek nem kellene elkezdenetek készülődni? Riu, ha nem tudnád, emlékeztetlek, te még iskolába jársz! Takashi, te pedig még ráérsz, tehát összepakolhatsz odafent.