A napokban megtaláltam néhány régebbi irományom. Naplószerűség, soha-el-nem-küldött levél és könyvkezdemény egyaránt volt köztük. Valójában mindegyik azt a célt szolgálta, hogy lenyugodjak, kiadjam magamból azt ami nyomasztott, amennyire csak lehetett. Volt amin hangosan felnevettem, meg olyan is amit majdnem megkönnyeztem. Mondhatni egy könyv élmény volt. Talán egyszer átfogalmazom valahogy és tényleg lesz belőle egy könyv. De arra rájöttem, hogy végre felülkerekedtem a dolgokon és mintegy kívülállóként voltam képes visszatekinteni.
Először pontokba szedtem, hogy miket mondanék régebbi önmagaimnak/önmagamnak (Hello Ms Bipolar 😂), de aztán természetesen vers lett belőle. Bár a legegyszerűbben úgy tudnám összefoglalni az üzenetet, hogy: NE!
Márpedig azért, mert hajlamos voltam (vagyok) túlgondolni, túlbonyolítani a dolgokat és az ilyen made-up problémákra rástresszelni. Na de, jöjjön a vers.
Először pontokba szedtem, hogy miket mondanék régebbi önmagaimnak/önmagamnak (Hello Ms Bipolar 😂), de aztán természetesen vers lett belőle. Bár a legegyszerűbben úgy tudnám összefoglalni az üzenetet, hogy: NE!
Márpedig azért, mert hajlamos voltam (vagyok) túlgondolni, túlbonyolítani a dolgokat és az ilyen made-up problémákra rástresszelni. Na de, jöjjön a vers.
