Indiántánc 2.

 "Bevágom magam után az ajtót, levágom a hátizsákom a padlóra és egy könyvvel kivonulok az erkélyemre Most olvasok! felkiáltással. Hasra vágom magam a nyugágyon, de az előttem sorakozó betűkből egyet sem olvasok el. Beindul az agyam. Hogy került ide hirtelen az apám? Mi köze Johnny-hoz?"

" - Hé! - szól hozzám a mellettem ülő nyeszlett alak.
- Tessék Bob. - megadóan várom a következő hülye kérdést vagy fárasztó viccet. Már vagy egy órája zsibbadunk a kocsiban a bozótosban, várva a Felros karaván elhaladtát. Lassacskán befonom a szemöldököm.
- Dugunk?
- Mond csak Bob, emlékszel mit válaszoltam ahányszor csak ezt a kérdést tetted fel?
- Igen. - bólint. - Azt mondtad nem és ha még sokszor megkérdezem férfi szopránt faragsz belőlem, szó szerint.
- Akkor ezt mondogasd magadban. Rendben, Bob?
Ismét bólint. Hunyorog maga elé, koncentrál.
Már bőven hozzászoktam a Bobhoz hasonló együgyűekhez. Elviselem a hülyeségeiket, cserébe információt szolgáltatnak. De Bob az egyetlen, aki néha eljöhet velem a kis útjaimra, akcióimra. France Felros-t üldözöm Azért élek szinte, hogy az ő életét megkeserítsem.
Bob valamennyire megbízható. Hozzá képest a többi besúgó, tolvaj és csöves gyáva, kétszínű és túlságosan részrehajló. Mióta egyszer belevágtam a kádba ruhástól, cigivel a szájában, azóta Bob már nem büdös, - azóta ugyanis fürdik rendesen - és még tisztel is. Csak az állandó nemizhetnékje megy az idegeimre."