Nyárlángja

Nyárlángja

  Fruska az utolsó héten nem jött iskolába.
Hiányoltam, bár egy ideje visszaesett a kommunikáció intenzitása kettőnk között. Most mégis ahhoz a megállóhoz igyekeztem, ahonnan Angyalfalvára indul a busz.
  Már egy ideje a megállóban álldogáltam. Az ég felhőtlen volt, a beton is nyomta fel a meleget. Kezdtem dehidratálódni.
Végre jött a busz. Nem az a sofőr volt. Nem szálltam le Angyalfalván, a végállomásig utaztam, már csak én voltam az egyetlen utas.
A kerékpárúton visszafelé sétálva, már nem zavart a meleg. Kék volt az ég, és zöldek a földek. Az én szempontomból nem változott a környezet. Amikor viszont a pásztortáskamezőhöz értem, csalódnom kellett. Eltűntek a zörgőfüvek, csak zöld fű volt az egész réten. Nem tudom, miért tört ez le ennyire. Ahogy beértem Angyalfalvára, az állapotom semmit sem javult. Addig csak egyszer jártam ott és nem voltam teljesen biztos benne, hogy megtalálom Fruskáék házát egyedül. Emlékeim szerint valahol Angyalfalva szélén kellett lennie. Mentem, mentem, mendegéltem, mígnem ismerősnek nem tűnt a környék.
 Jobb oldalról végtelen pipacstenger, balról pár ház. A legutolsó volt Fruskáék háza. A piros virágok magukhoz vonzottak, és egyszer csak közöttük ülve találtam magam. Elgondolkoztam, valójában miért is vagyok itt. Nem tudtam kiigazodni ezen a lányon. Még ő maga sem tudta mit akar. Én tudtam mit akarok. Nem volt jó az a bizonytalanság. Lépnem kellett valamit és remélni a legjobbakat.
De nem üldögélhettem sokáig, küldetésem volt. Fel kellett derítenem Fruska hollétét.
Felkeltem és elindultam Fruskáék házához.
Kopogtam. Semmi. Benyitok. Csend. Úgy emlékeztem, Fruska szobája az emeleten van. Elindultam felfelé a lépcsőn. Semmi zaj. Egy lélek sem volt látszólag a házban. Fruska szobája felé vettem az irányt. Ott volt, olvasott. Megálltam az ajtóban és megköszörültem a torkom. Fruska összerezzent az ágyon és hátrakapta a fejét. A szemei kistányérnyira kerekedtek.
- Szia. – köszöntem. Ő csak bámult hitetlenkedve, majd felült az ágyon.
- Szia… Hogy kerültél ide?
- Először busszal, aztán a lábaimon. Egyébként pedig kérdezni szeretnék valamit. Lehet, hogy több valamit.
Fruska nem reagált semmit. Felállt és elment mellettem, ki a szobából és közben egymáshoz ért a karunk. A szemem sarkából mintha egy félmosolyt láttam volna az arcán, de nem voltam biztos benne. Elindult a lépcsőn lefelé én pedig utána. Mikor leértünk, Fruska ment tovább az ajtó felé.
- Mégis hová mész?
- Megyünk. Ki. – Nála ez így ment. Leraktam a hátizsákom és követtem. Besétált a pipacsok közé, keresztbe rakta a lábait és lezuhant törökülésbe. Felnézett rám és le kellett ülnöm mellé. Csak néztem, de most is elfordította a tekintetét.
- A pipacs a nyár lángja. – ilyet sem hallottam még, de tőle valahogy nem hallatszott bolondságnak. – Tudom mit szeretnél kérdezni, vagyis talán sejtem.
- Akkor miért kezdtünk bele?
- Nem tudom.
- Gondolkodj, én meg hazamegyek. – felálltam és még egyszer lenéztem rá, de ő csak pipacs szirmait tépdeste. Hátat fordítottam, bementem a táskámért. Amikor kijöttem a házból, odamentem a mező szélére és láttam, Fruska összekuporodva ugyanott ül. Álltam, néztem és nem tudtam otthagyni. Aztán mégis elindultam.
- .…! Ne menj el kérlek. – megálltam. Elbizonytalanodtam. Én is. Álltam. Álltam. Álltam. Aztán megfordultam és visszamentem hozzá.
- Miért? Adj rá egyetlen jó okot. – leültem és a tenyerembe hajtottam a fejem. Fruska hallgatott. Felé fordítottam a fejem. Fruska engem nézett. Egyenes a szemembe. Könnyes volt az arca, a szemei. Szipogott.
- Nem kell zsepi, van nálam. – szólt, de aztán nem kezdett el keresgélni.
Nekem pedig az járt a fejemben: „ A pipacs a nyár lángja.”